Ismerős a helyzet mikor a csalódottság vagy szomorúság érzését egy tábla csoki, egy bögre kakaó vagy fél doboz jégkrém igenis tudta enyhíteni?
Hangulat és táplálkozás szoros kapcsolatban állnak.
Régebb óta, mint gondolnád!
Amióta csak élünk.
Nem a születéssel, hanem szinte a fogantatás pillanatával.
Amikor még magzatok voltunk, fejlődésünk során a szánk körüli régió vált először érzékennyé. Méhlepényen és köldökzsinóron keresztül táplálkoztunk és a 6.terhességi héten aprócska nyelvünkön megjelentek az ízlelőbimbók.
Kicsi szánkban több ízlelőbimbó volt, mint most felnőttkorunkra, mert a terhesség vége felé a „feleslegesek” felszívódtak. (egyes szakértők szerint az oka, hogy az ízlelés a mai civilizált világunkban nem létszükséglet)
A 3. hónapban már kis magzatvizet is ittunk. A 4. hónapban már többet ittunk a magzatvízből és ízlelgettük is. Érezhettük édesnek (szőlőcukor), sósnak (nátrium) és keserűnek (saját vizelet).
Jobbára az édes íz dominált!
Magzatként annál többet ittunk, minél éhesebbek voltunk vagy épp stresszhelyzetet érzékeltünk. Kortyolásainkkal fejlesztettük tüdőnket, vesénket.
Amennyiben a magzatvízbe édes anyag került, akkor akár kétszer annyit is ittunk, míg a keserű ízeket (pl.:kinin) nem szerettük és ilyenkor kevesebbet „szürcsöltünk”, sőt az arcunk is eltorzult.
Az erőteljes ízekre, illatokra, aromára, így a fokhagymára is határozottabban reagáltunk. A nekünk tetsző ízekre mosolyogtunk, a kellemetlenekre furcsa kis grimaszt vágtunk.
Születés után, babákként is apró ínyencek lehettünk.
Fintorok és cuppogások nagy mesterei voltunk.
Akár desztillált vizet, akár cukros folyadékot kaptunk azt hosszasan elszopogattuk, míg a sós ízű folyadéknak kevésbé örültünk.
Az anyatej is édes volt, s talán ezért is szerettük gyermekkorunkban oly nagyon (vagy még ma is) az édeset.
Végül elmondható, hogy akár magzatként, akár gyermekként, jóllakásra megnyugvással (alvással) feleltünk és lássuk be, egy kiadós ebéd után még ma is sokan lepihennénk…
